Amikor 1989-ben hivatalosan bejegyezték a Krisna-tudatú Hívők Közösségét, más országokban, főleg Amerikában, már javában zajlottak a krisnás ételosztások. A ’60-as évek végétől kezdve az egész világon terjeszkedni kezdett a Food for Life, azaz az Ételt az Életért Program, melynek célja, hogy a Krisna-templomok környékén ne legyen éhező ember.
Ekkor hazánkban még vágni lehetett a kapitalizmust, amikor azonban a rendszerváltással kiszabadult a szellem a palackból, megnyíltak a kapuk az új intellektuális irányzatok előtt. Ilyennek számított akkoriban a Hare Krisna mozgalom is, amit misztikus varázsa miatt egyszerre tüdőztek le mélyen az emberek tömegei, és egyszerre bukkantak fel sorra annak vérszívó kártevői is, fantázia szülte rágalmakat köpködve a félelmetes ellenségnek tűnő, ámde annál jámborabb ismeretlenekre.
Az ételosztás azonban olyan emberbaráti cselekedet, ami könnyen megnyitja a szíveket – és nem csak abban az értelemben, ahogy az asszonyok a gyomrukon keresztül igyekeznek meghódítani másokat. Ha jószívvel kínálunk étellel olyan embereket, akik segítségre szorulnak, az szimpátiát vált ki másokból, így amíg a szorgosabb Krisna-hívők épp vallásos kötelességüknek igyekeztek eleget tenni kis hazánk különböző pontjain, megérkeztek az első pozitív, elismerő újságcikkek arról, milyen hasznos is, hogy ezek a fura kinézetű, kopasz fiatalok enni adnak a szegényeknek. Mert szegények bizony voltak már jócskán a ’90-es évek elején is, amikor elkezdtük. Bárhol is állt meg az Ételt az Életért feliratos, a posta részéről adományként felajánlott, lötyögő lökhárítós Robur – ez jobbára a Blaha Lujza tér volt – és nyitotta ki a platóját, néhány másodperc leforgása alatt elözönlötték a teret a kisnyugdíjasok, a bérmunkások, és még ki tudja, kik, de még jónéhány egyszerű járókelőnek is jól jött az az ajándék krumpli, vagy narancs, amihez némi küzdelem árán hirtelen hozzájuthatott.
Hasonló tömeg kígyózott a Damjanich utcai Vöröskeresztes konyhától egészen ki a Városligetig, amikor a krisnások nekiálltak ebédet főzni. A babakocsit toló kismamától kezdve a valaha jobb napokat látott aktatáskás üzletemberen át, a nerc bundás idős asszonyig ott is volt mindenféle ember, hiszen a szegénységnek, tudjuk, sajnos nincs túl jó megkülönböztető képessége. Hol elkerülhetetlenül, hol váratlanul csap le áldozatára, aki némi ádáz küzdelem után belátja, hogy jobban teszi, ha szégyenlősen bár, de igenis odanyúl azért a tányér ingyen levesért, mert ki tudja, mikor ad ilyet legközelebb a kiszámíthatatlan sors.
És mindez töretlenül zajlik azóta is, 1989-től napjainkig, 30 hosszú, ám visszatekintve mégis gyorsan elröppenő éven át. Volt azóta hajléktalanokat étkeztető ingyenkonyhánk a józsefvárosi Tömő utcában, a Munkásotthon utcában Újpesten, osztottunk Egerben, Békéscsabán, Debrecenben, Somogyvámoson, Pécsett és még sorolhatnánk, főztünk saját konyhán, bérelt konyhán, iskolai konyhán, magánlakásban és szabadtéren. Osztottunk már ételt árvízben, kórházban, földrengés vagy cunami okozta romok között, vörösiszap ömlés után gázmaszkban, rockfesztiválon és óvodában. 25 évig volt törzshelyünk a Blahán a szökőkút szomszédsága, később a Rókus Kórház falához lapulva meregettük a levest, aztán állami-civil-egyházi összefogással átköltöztünk a Teleki térre, majd mégis vissza, végül aztán jobbnak mutatkozott, ha talán mégsem az ország legforgalmasabb terén etetünk napi 500 éhes embert, mert ez olyan, mintha ez az ország szegény volna. Az ételosztók azonban bárhol is vették elő dolgos merőkanalukat, mindenütt ugyanazzal találkoztak: hogy bizony vannak szegény emberek, voltak az egyik, a másik, majd a sokadik kormány idején is, és valahogy sosem akar apadni a sor. A dolgukat végző merőkanalasoknak olybá tűnik, a könyörtelen szegénység nincs tekintettel az évszámokra, elnökökre, rendszerekre, nem érdekli a származás, a végzettség, a ledolgozott évszámok, az elolvasott könyvek, az egészségi állapot, a hozzátartozók milyensége – válogatás nélkül hajlamos lesújtani.
Az ételosztók a 30 év leforgása alatt megtanulták, hogy nincs értelme különbséget tenni ember és ember közt, hisz a szegénységen nincs mit szégyellni, mert tudniillik a szerencse forgandó, és bár a karma törvénye alapján mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai, akik tetteikkel alakítják jövőbeni sorsukat, bizony mindannyian követünk el hibákat, amikhez aztán kapunk még egy életet, egy új esélyt, hogy helyrehozzuk azokat. Így hát számukra nincs különbség szegény, szegényebb, vagy akár nem szegény között – mindenkinek jó szívvel adnak az ételből, és naponta élik át, ahogy a másokról való gondoskodás feltölti szívük akkumulátorát. Ételosztáson táncoltattunk már meg fogyatékos gyerekeket, énekeltünk beteg munkanélkülivel, átutazó migránssal, szakállas nénivel, nevettünk együtt fekélyes lábú fedél nélkülivel, és sírtunk bántalmazott anyukával. Szidtunk meg drogos fiatalt, zavartunk el ittas klienst. Kötényünket viselte már hajléktalanból lett önkéntes segítő, újságíró, jobb- és baloldali politikus, őt karikírozó humorista, énekes, karmester és topmodell. Hallgattuk gyermekeit vesztett cigányasszony verseit, gulágot megjárt áldozat élettörténetét, néhai rangos államférfi és nyugdíjas tanárnéni nosztalgikus emlékeit. Vittünk házhoz felnőtt pelenkát, fizettünk ki lakbértartozást és kerekesszéket, postáztunk számtalan élelmiszercsomagot, és olvastunk, hallottunk, láttunk sok-sok bánatot, örömöt, hazug és üres, de Istenfélő és becsületes szívet is. Vendégeinket látva nap mint nap szembesülünk a földi élet kegyetlen valóságával.
A 30 év alatt rengetegen álltak már az ügyünk mellé, a meleg szívű járókelők mindig is szívesen támogatták és támogatják a szegényélelmezést, és több szervezet kezdett hasonló munkába a mi modellünk alapján. Volt, amikor a malmok szívesen adtak a lisztjükből, a hűtőházakból elhozhattuk a mirelit árut, a savanyítótól hordószámra a káposztát, a péktől a kenyeret. Amíg nem volt hűtőház a nagybanin, a kereskedők legkésőbb záráskor minden maradék zöldséget-gyümölcsöt szívesen felajánlottak jótékony célokra. Volt idő, amikor az állami feladatátvállalás jogcímén lehetett étkeztetni bárkit, aki beállt a sorba, és volt, amikor jogszabályi kötelezettség alapján már meg kellett válogatni, ki állhat be a sorba. Volt, hogy a termelők földjein leszedhettük a karfiolt, káposztát, vagy az áruházláncok összegyűjtötték azt az árut, amit az uniós szabványmérethez szoktatott vásárlóknak már nem derogál leemelni a polcról, de másnak ugyanaz még örömet okoz, és volt, amikor olcsóbban vagy ingyen odaadták a márkahamis ruhát, a teherautót, a konyhafelszerelést, csempét a konyhafalra, vagy papírárut a nyomtatáshoz. Így alakult ki egy nagy országos összefogás, aminek eredményeként eljuthat a jobboldalon keletkező felesleg a bal oldalon kérő kezekbe, és amelyben mi lehetünk a szerencsés átadó fél, aki láthatja a szemekben megcsillanó örömet és megkönnyebbülést.
Ha jobban végig gondoljuk, oly sok minden változott körülöttünk, bennünk, velünk a 30 év során, egyvalami mégis mindig ugyanaz maradt: hasznosnak, jónak és nélkülözhetetlennek érezzük magunkat, attól kezdve, hogy megfőztük az első adag ingyenételt. Mert mindig is lesz, aki hálás szívvel elfogadja tőlünk, és akinek a mi ételünk jelenti majd az életet. Történjen bármi, mi ott leszünk, továbbra is számíthatnak ránk.
Gāndharvikā Prema Devi Dāsī (Szilaj Péterné)
(Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban)
